Navigare necesse est (Hajózni szükséges): Pompeius e szavakkal parancsolta a hajósoknak, hogy gabonával megrakott hajóikkal a vihar dacára induljanak Szicíliából Rómába.

A fenti mottó szellemében én is úgy gondoltam, hogy hajózni szükséges (legalább egyszer). Nekem is lapátot kell ragadnom, és kipróbálni a sokaknak már szinte életformává vált vízitúrázást, a Felső-Tisza és a Túr kanyargós, vadregényes vizein.

A találkozó fél nyolckor volt, és egy fél órát tartott, míg a sok hordót és a csomagokat sikerült elhelyezni a buszon. Indulás 8 órakor. Tizenegy óra elmúlt mikor Debrecenben egy utolsó vásárlásra megálltunk, beszerezni még valami ennivalót estére, mert az ellátásunk csak másnap reggeltől volt biztosított.

Közvetlenül a Túr partján vertünk sátrat, a bukógáttal szemben, amin éppen a kis vízállás miatt most nem bukott át semmi. Ez tulajdonképpen egy fürdőzőhely, amit induló tábornak neveztek ki. Semmilyen infrastruktúrája nincs, leszámítva az egyetlen ivóvíz kutat, a gát mögött, és egy büfét kicsit lejjebb.

Sátorállítás után a büfében tartottuk az első megbeszélésünket. Ezen szóba került a csónakbeosztás, néhány vízi közlekedéssel kapcsolatos intelem, jó tanács, szabály, felelevenítettük az evezéssel kapcsolatos régebbi ismereteket (már akinek volt). Kiosztották a számozott evezőket, ülőpárnákat, és ha valakinek a csomagjaihoz nem volt hordója, akkor azt is lehetett kérni.

A megbeszélés után vízrebocsátottuk a kenukat, és akinek volt kedve a bukógát felső részén kipróbálhatta magát, felkészülve a másnapi indulásra, míg mások megfürödtek a Túr kellemes hőmérsékletű vízében. Mivel volt elég kenu, általában hárman kerültek a négyszemélyes hajóba, és csak ott ültek négyen, ahol a párok együtt akartak maradni. Én Attilával és a 10 éves Csenge nevű kislányával kerültem egy csónakba. Nagyszerű csapatot hoztunk létre. Az első evezőcsapások után olyan érzésem volt mintha vízre születtem volna. Nagyszerűen ment a lapátolás, én lettem a Sólyomszem, aki a vizet kémleli a hajó orrában ülve, Attila pedig a Csingacsguk a nagy főnök.

Az éjszaka kellemesen és szúnyogmentesen telt (az egész túrára jellemzően alig találkoztam szúnyoggal), leszámítva a hajnalban arra járó randalírozókat. Reggel idilli ébredés, a Túr csobogása ébresztett. Megemelkedett a vízszint, és a bokáig érő víz átbukott a bukógáton. Fél kilenc körül megérkezett a reggeli elemózsiánk, amit a másik túravetetőnk, Attila hozott. Sátorbontás, csomagolás, a kenu vízre tétele után, tíz órakor már a lapátokkal kavartuk a folyó vízét. A Túr ezen a szakaszon nagyon vadregényes. néhol csak két-három méter széles, sodrása nulla. A zárt lombkoronából faágak hajolnak a víz fölé, sárga tavirózsák szegélyezik a folyó szélét, és néhány helyen a csónak éppen, hogy csak átfér a vízbe dőlt fák ágai között. Nagyon kellett figyelni nehogy egy vízben alig kilátszó fára fussunk, mert az a borulás veszélyével járt volna. Mintha az Amazonas folyón lettünk volna.

Később a csatorna kiszélesedik. 17 km megtétele után a vízen keresztbe kifeszített láncon, egy tábla jelzi a hajózó út végét. Utána már a nagy bukógát következik, amin keresztül a Tiszába ömlik a Túr vize. Partra szállás után kb. 200 métert kézben kell a kenukat vinni, míg újra a vízre lehet bocsátani a Tiszán.

Szatmárcseke még 4 kilométer a Tiszán hajózva, míg megérkeztünk a Napsugár táborhelyhez. Ez hatalmas, árnyas fákkal szegélyezett táborhely, ahol hidegvizes zuhanyozó, árnyékszék és egy büfé is van. A vacsora a faluban volt, ehhez azonban 2.5 km kellett gyalogolni. Már alkonyat volt mikor vacsora után elsétáltunk a kopjafás temetőhöz, megnéztük a nevezetes, kopjafákkal jelzett sírhantokat és Kölcsey Ferenc síremlékét is. Még várt ránk a visszafelé tartó út, amit tele hassal és sötétben kellett megtenni a táborhelyig.

A délelőtt pihenéssel telt, mert az ebéd, a már előző estéről ismert vendéglőben várt minket, a hozzá tartozó szokásos hosszú sétával. Ebéd után, 14 órakor volt az indulás. Az aznapi cél a 15 km-re lévő Tivadar. A már szőke Tiszán hajózva, némi sodrás segítségével két óra alatt megérkeztünk. A híd előtt kikötve, a kőlépcsőnél, a hajókat felvittük egy erre a célra használt területre, a csomagokat pedig utánfutóval szállították el, a híd lábánál fekvő kempingbe, mi pedig gyalog mentünk utána. A Katica kemping végre szolgált olyan menyei örömökkel, mint, melegvizes zuhanyozó, hűtőszekrény, mikrósütő, gázfőző készülék, edények, stb. A szomszédságban volt egy vegyesbolt, és egy "vendéglátó ipari egység". A táborhelyünk ki volt jelölve, mert aznapra telt házat vártak. Sok vízitúra csapat jelezte az érkezését, és valóban, estére benépesült a kemping. A vacsoránkat a tivadari szórakoztató centrum egyik éttermében szolgálták fel. Ezen a részen több étterem, pizzériás, fagylaltos, és játékterem található.

Az eredeti tervtől eltérően, nem Gergelyiugornyán pihentünk egy napot, mert azt túl zajosnak mondták, inkább Tivadarban maradtunk. Voltak, akik lementek a folyó partjára a strandra, volt aki bement Tarpára, én pedig felfedező útra indultam a faluban. Sok látnivaló nem igen van, de azért készítettem néhány fényképet a hídról, az új gátról, amin kerékpárutat is kialakítottak, és a fából faragott szép hősi emlékműről.

Indulás Gergelyiugornyára, a táv 20 km. Reggeli után utánfutóval levitték a hordókat, csomagokat a partra, mi pedig kihámoztuk a sok csónak közül a mienket, és fél 11-kor vízre szálltunk. Az időjárás jelentés, esővel fenyegetett, de mi nyomát sem láttuk. Szép napos időben indultunk. A Tisza itt már elég széles, és a kanyarokban a külső íven a sodrása is észrevehető. A vízszint alacsony volt, nem egyszer leért a lapát vége a folyó aljára. Evezés közben a parton lévő folyamkilométert jelző táblák alapján tudtunk tájékozódni, hogy kb. hol járunk. Már ha volt tábla. Mert nem mindegyik volt meg, néhányat elloptak és eladták az ócskavas telepen, mint fémhulladék. Gergelyiugornyához közeledve egyre több motorcsónakkal találkoztunk. Ez az üdülőtelep Vásárosnaményhez tartozik. Színpaddal, diszkóval, vendéglátóhelyekkel bőségesen ellátva. Sok vállalatnak van itt üdülője.

Átlagosan 8-9 kilométer volt a sebességünk, kényelmesen evezve. Így 13 óra előtt néhány perccel kikötöttünk a gergelyiugornyai homokos fövenyen. Jó hosszú a strand, a fürdőző rész el van kerítve a hajóktól és jó nagy a víz sodrása. Olyan finom homokos a fövenye, mint a tengerparton. Az elviselhetetlenül forró homokon, a lábunkat kapkodva kellett, a 300 méterre lévő kempingig elcipelnünk a csomagokat, hordókat, és a hajót. Mire végeztünk rendesen kifáradtunk benne. A kempingnek hatalmas árnyat adó fái vannak. Az árnyas sátorhelyek kiválasztásával nem volt gond hely volt bőven. Néhányan azonban nem voltak elég körültekintőek. Késő délután megérkezett az eső. Nem is akármilyen. Hatalmas égzengéssel és felhőszakadással érkezett a zivatar, még a szabadba tervezett töltött káposzta vacsoránkat is elmosta, ezért egy közelben lévő étteremben fogyasztottuk el. Mikor visszatértünk a kempingbe nagy meglepetés érte azokat akik nem elég körültekintően választottak sátorhelyet. A lehullott sok csapadék összegyűlt azokon a szinte észrevehetetlen pontokon, amelyek, akár pár centiméterrel is mélyebben feküdtek, így a víz befolyt a sátorba. Az összekötő utakon bokán felül állt a víz. A kárelhárítás után még egy megpróbáltatás várt a pihenni vágyóra. Este 9 órakor elkezdődött a diszkó. Hajnali fél ötig tartott, őrületes hangerővel. Aludni nem igen lehetett. Ezen a helyen egy éjszaka is sok volt.

Indulás Tiszamogyorósra 10 óra 22 perckor. A tervezett táv az eddigi leghosszabb, 34 km. A táborhely a lónyai pontonhíd előtt a bal parton található. Az időjósok ismét esőt jeleztek, ezért kézközelbe helyeztük az esőkabátokat és a csomagokat is megpróbáltuk vízhatlanná tenni. Induláskor derengő napsütés volt, így reménykedtünk, hogy megússzuk eső nélkül az utat. Úgy terveztük, hogy félúton tartunk egy pihenőt az egyik homokpadnál. Útközben érdekes volt látni, hogy magas vízállás idején, hogy mossa ki a partfalat a külső íveken a folyó, a kimosott részen madarak raknak fészket a partoldalba. Míg szeltük a habokat, aggódva kémleltük az eget, és a folyamkilométert jelző táblákat, hogy milyen az idő, és hol járunk. Többször találkoztunk a folyó felett átívelő nagyfeszültségű távvezetékkel, alattuk hajózva hallani lehetett a vezetékek zizegését, a hatalmas elektromágneses térerő és a pára következtében. Még egy félórai evezés volt hátra mikor elért minket az eső. Hatalmas dörgéssel és nagy cseppekben leszakadt az ég. Öröm az ürömben, hogy olyan szakaszon ért el minket, ahol ki lehetett kötni, és fel tudtuk venni az esőruhákat. Erőnket megsokszorozta a közeli cél és az eső. Mint a mérgezett egerek eveztünk, hogy minél előbb kiköthessünk, és száraz ruhába. átöltözhessünk. Négy kilométer megfeszített tempó után negyednégykor sikerült elsőként elérni a táborhelyet. Az eső nem csillapodott. Szerencsénkre ezen a helyen volt mód zuhanyozni és az inkább hideg mint langyos zuhany alatt sikerült kicsit rendbe hozni magunkat és száraz ruhába öltözni. Vártuk, hogy csillapodjon az eső a sátor felállításához. Közben sündörögtünk a kondérban készülő babgulyás körül. A táborhelyet, most már még inkább körültekintően próbáltuk kiválasztani, és két órás várakozás után sikerült felállítani a sátrat. Voltak, akik csak este fél kilenc körül érkeztek, mert az eső elől menekülve sátrat vertek útközben a parton, és megpróbáltak forró levest és teát csinálni, hogy felmelegedjenek, és várták, hogy végre elálljon az eső.

A többség akaratából úgy döntött a csapat, hogy nem megyünk tovább. Kihagyjuk az utolsó szakaszt, és az autóbuszt ide hívjuk. Más csapatok is úgy döntöttek, hogy nem eveznek tovább, hanem inkább hazautaznak még aznap. Dél volt mikor valamennyire csillapodott az eső, így át tudtam sétálni a pontonhídon Lónyára. A tétlenség helyett szerettem volna körülnézni egy kicsit és venni néhány újságot, amivel agyonüthetem az időt, a hátralévő várakozást. Útközben annyi Audi és Mercedes autóval találkoztam, akik a hídon oda vissza-jártak, hogy azt hittem Németországban vagyok. Nem azért volt annyi autó, mert ilyen jól megy az itteni embereknek, hanem mert benzint csempésznek Ukrajnából, a hatalmas tankjaikban.

A várakozásokkal ellentétben idén a szúnyogok sem keserítették a vándor életét. Nem is találkoztam velük, valószínű, hogy a megelőző csapadékszegény időjárásnak köszönhető. Egy szó mint száz, ahogy az ókori római mondotta: "Hajózni szükséges". Azt már csak én teszem hozzá, hogy egyszer mindenképpen.