A túrát, a hosszúra nyúló ünneppel tarkított hétvégére időzítve, már hetekkel előtte egyeztettük mohácsi barátainkkal, akik a túravezetőink voltak. Bíztunk a szép őszi időjárásban. Az előjelek baljósak voltak az induláskor. A Mohácsig tartó autóúton végig szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, csak a város előtt nem sokkal csillapodott az égi áldás. Már sötét volt mikor megérkeztünk, így nem sokat láttunk a városból. Vendéglátóink nagy szeretettel fogadtak bennünket és minden földi jóval kényeztettek a hosszúra nyúlt utazás után. Hamarosan fesztelenné vált a hangulat, és felelevenítettük a régi közös emlékeket és úgy éreztük magunkat, mintha ezer éve ismernénk egymást, pedig a család többségével csak most ismerkedtünk össze.

Az időjárás reggelre kicsit javult, nem esett az eső, cserébe viszont hideg volt. A rádió szerint Budapesten és a Mátrában 10 centiméteres hó esett az éjjel. Az időjárásra nem volt befolyásunk de ez sem tudott minket visszatartani attól, hogy bejárjuk az eltervezett utunkat.

A Mohácsi síkság a folyó mindkét partján árterület. Áradások idején annyi volt régen a hal, hogy a lakosok kézzel kosarakba fogták ki. A XVIII. században alakult ki a soknemzetiségű város. Az itt élő magyarok és horvátok mellé nagy számban telepedtek le rácok (szerbek) majd később németek.

Ezt ábrázolják Székely Bertalan festményei.
Bal oldali kép; Székely Bertalan: Mohács (1866) Magyar nemzeti Galéria 174,5x285 cm
Jobb oldali kép; Székely Bertalan: II. Lajos holttestének megtalálása (1860) Magyar Nemzeti Galéria 140x181,5cm
A város fogadalmi templomát a csata 400. évfordulóján alapozták és 1942-ben szentelték fel. Másik nevezetessége a mai busójárás, ami karneválszerű vidám mulatsággá, tízezreket vonzó látványossággá fejlődött napjainkra, aminek a végén, a főtéren nagy tüzet raknak, s szalmabábu képében elégetik a telet.

A városháza felé vettük az irányt, majd onnan a Duna partjára vezetett az utunk, és egy rövid darabon a gáton tekertünk. Az irány Kölkeden keresztül az 56-os főút elérése volt. A faluban megpróbáltuk megnézni a madár kórházat, de sajnos nem találtunk ott senkit. 11 kilométer megtétele után, ami végig sík és nyílt terepen vezetett, elértük az 56-os főutat, ami az Udvari határátkelőhöz vezet. Néhány száz métert ezen kellett mennünk a nagy forgalomban, majd jobbra kanyarodtunk egy gesztenyefasor által szegélyezett útra, aholis elértük a Mohácsi Történelmi Emlékhelyet.

A mostoha időjárás ellenére is számtalan látogatóval találkoztunk. A hősök előtti tisztelgés után, megadtuk a testnek is ami kijárt, ennivaló és meleg tea formájában. Következő falu, amit érintettünk, Nagynyárád. Ennek templomát szerettük volna megnézni, ami egy domb tetején áll, de sajnos hiába kapaszkodtunk fel, csak kívülről csodálhattuk meg. Innen 5 kilométer Boly, a magyar mezőgazdaság egyik volt fellegvára. Mielőtt azonban odaértünk még le kellett küzdeni néhány kisebb emelkedőt és kereszteztük azt a vasútvonalat, amin majd hazafelé utazni fogunk. Bolyon tettünk egy kis kitérőt. A régi uradalom egyik gazdasági központja volt Békás puszta, ahol ma tenyészlovak istállói és a helytörténeti gyűjtemény van, ami sajnos itt és most szintén zárva volt. Az istállókban azonban kedvünkre nézelődhettünk és ismerkedhettünk a nagyszerű paripákkal. A kitérő után Borjád és Pócsa nevű falvak érintésével jutottunk el Villányba, a borvidék meghatározó településére. A főutca műemléki pincesorai között jutottunk el, a vidék szőlő és borkultúráját bemutató, Bormúzeumba.

Nagyharsány után egy hosszú lapos egyenes jött, amin a forgalom is megélénkült, mígnem 8 kilométer kerekezés után a vasúti sínen átkelve megérkeztünk Siklósra. A vár felé kerekezve bal oldalt található a Malkocs bej dzsámi.

A táblák mutatta irányt követve, megérkeztünk a várhoz. A belépődíj ellenében belülről is megtekinthető, a Tenkes kapitánya című filmből már ismert udvar, a deres, a börtön és a vár függőfolyosóiról látható a távolban a Tenkes hegy. Már nagyon elszaladt az idő, ezért sok időnk nem volt, ha el akartuk érni az utolsó vonatot, ami visszavisz minket Mohácsra. Pár perces kerekezés után megérkeztünk a vasútállomásra, ahonnan egy Villányi átszállást közbeiktatva megérkeztünk sötét este Mohácsra. Szerettünk volna még eljutni Harkányba és Máriagyüdre a kegytemplomhoz, de a mostoha időjárás kifogott rajtunk, lassabban haladtunk mint szerettünk volna. Maradt még látnivaló egy következő erre vezető túrára is. Az este hátralévő része nagyszerűen telt el, az izmainkat kellemesen átjáró fáradtság és a finom mohácsi borok megtették a hatásukat, jókedvűen tértünk nyugovóra, és talán az ingaóra sem zavarta volna az álmainkat, de az már akkor nem volt a szobában a kedves vendéglátóink jóvoltából.

Egy éjjel alatt az időjárás hangulata gyökeres fordulaton ment át. A szürke borús időt a szikrázó napsütés váltotta fel másnap reggelre, bár a levegő hőmérséklete nem sokat változott, de a napsütés megadta az alaphangulatot. Kerékpárjainkat felraktuk a kocsik tetejére, és miután búcsút vettünk a vendéglátóktól, irány a Pécsvárad melletti Dombay tó. Azt terveztük, hogy ott teszünk egy körtúrát és utána irány Budapest, illetve a barátainknak Mohács. Túravezetőnket követve a Baranyai dombok szép tájain haladva, hamarosan megérkeztünk a Mecsek lábánál fekvő kis gyöngyszemhez. Nyáron fürdőzésre és csónakázásra, más évszakokban sétára csábít a kellemes környezet.

Indulás után mindjárt az elején ízelítőt kaptunk a mecseki dombokból. Volt akinél az előző napi túra még éreztette a hatását, és a kevésbé edzettebb sporttársnőnk néha bizony tolta a kerékpárját felfelé az emelkedőn, míg a többiek azért megbirkóztak a hullámos tereppel. Közel három kilométer kerekezés után megérkeztünk a pécsváradi Nagyboldogasszony templomhoz. Sajnos ennek a kapuja is zárva volt, így ezt sem sikerült megnéznünk. A templom 1757-1767 között épült barokk stílusban. A templommal szemben van a pécsváradi vár, amiben egy szálloda és múzeum is található.

A vár megtekintése után a templom mögötti utcában egy hatalmas lejtőn gurultunk le a főútig, hogy egy másik utcán balra kanyarodva ismét felkapaszkodjunk ugyanannak a dombnak a másik oldalára. Miközben Zengővárkony felé tekertünk, érintettük a híres zengővárkonyi szelídgesztenyést.

Egy meredek lejtőn kerekeztünk be a faluba, ahol az út mellett elhelyezett információs táblák pontosan eligazítottak a látnivalók között. A falu leginkább a népművészetéről nevezetes. Van itt Tojásmúzeum, Tájház, Szalma Múzeum. Mivel ebédidőben érkeztünk a Tojásmúzeumhoz, megint zárt ajtók fogadtak bennünket, mint már többször a túra folyamán. Szerencsénkre, míg mi is megebédeltünk az udvaron lévő fa asztalokon és székeken, a gondnok is megérkezett és kinyitotta a gyűjtemény ajtaját előttünk. Fantasztikus mennyiségű, nagyságú és szépségű tojásgyűjteményt mutatnak itt be a világ minden tájáról. Az ember csak csodálkozik miképpen lehet ilyen finom cizellált munkát a tojásokon elvégezni. A tojások után a tájházban ízelítőt kaptunk a XIX. századi jellegzetes parasztportákról. A Tojásmúzeum szomszédságában lévő Szalma Múzeumot sajnos nem láttuk - mert csak ismételni tudom magam - zárva volt. Visszafelé a Dombay tóhoz, még fel kellett kapaszkodni a faluba vezető meredek emelkedőn, majd lejtő, emelkedő, lejtő és így továbbb, míg meg nem érkeztünk a táblával jelzett tavacskához, a kiindulási pontra. Innen már Budapestre vezetett az utunk, autóval, a Mecseken keresztül. Ez is tartogatott még szépséget, látnivalót, nekünk, akik még nem jártunk erre.

Ezen a túrán az első napi mostoha időjárást leszámítva maradandó élményekkel gazdagodtunk. Ízelítőt kaptunk történelemből, finom borokból, a múlt századok hétköznapi életéből, a természet szépségeiből. Megismertük a baranyai dombvidéket, Magyarország egyik legszebb hegyvidékét, a Mecseket és lankáit, láttuk az égbetörő csúcsokhoz vezető utakat, amiken talán még egyszer módunk lesz majd feltekerni és a tetőről körbepillantva rácsodálkozni, de szép is a kerékpáros élete, hogy ilyeneket is láthat.