Fotó album

Itiner

Elérhetőségek

Az április végi 4 napos hosszú hétvége ismét lehetőséget teremtett, hogy a Dróthuszárok idei harmadik kerékpártúrájukra nyeregbe pattanjanak, a tudás kútjából hatalmasat kortyoljanak, próbára tegyék kitartásukat, felfedezzék az Őrség és Vendvidék még ismeretlen útjait, elkalandozzanak a szomszédos országok Szlovénia, Ausztria földjére, akár csak őseink ezer évvel ezelőtt. Igaz mi nem zsákmánnyal és rablott holmival tértünk haza, hanem újabb ismeretekkel gazdagodva az ottani vidék gyönyörű képét emlékezetünkben megőrizve.

Szombat reggel 6 órakor indultunk a nyugati végekre, előtte azonban a tervezett program mellé, ismerd meg Budafokot autóból projektet iktattunk be egy otthon maradt hűtőtáska miatt. Útközben megálltunk a székesfehérvári Shell benzinkútnál, ahol csatlakozott hozzánk egy útitársunk Kati. Most már három autóval szeltük a kilométereket. Láttuk az előző nap leégett körmendi sajtüzem üszkös romjait és a következő napok túraútvonalának néhány szakaszát. Az Őrség dombjainak emelkedőit elérve némelyeket rettenet töltött el, hogy itt kell majd kerékpározni, míg másokat a kihívás nagyszerűsége dobott fel. Nem sokkal 11 óra után megérkeztünk az ország talán egyik legszebb pontjára, a Szlovén határtól 3 kilométerre fekvő Kétvölgybe, a Tücsöktanya vendégházba, kerékpártúráink kiindulási pontjára. Innen indultunk minden nap és estére ugyanide tértünk vissza. Ez a vidék a csend és a nyugalom otthona, ahol reggel a tücsök ciripelése ébreszti a vendéget, és egész nap hallani a madarak csicsergését. Néha, néha felnyerít egy ló a házzal szemközti karámban és az ember lábához dörgölődzik a háziak macskája. Az előzetes szállásfoglalás bonyodalmai következtében két helyen volt a szállásunk. Bázisunk a Tücsöktanya vendégház volt, míg a társaság másik fele a domb tetején álló Vendvidék vendégházban hajthatta nyugovóra a fejét minden este. A két helyszín között 1500 méter volt a távolság több emelkedővel tarkítva, de egy az erdőn keresztül vezető ösvény 200 méterre rövidítette meg ezt az utat. Az első látásra nem volt nagyon meredek, azért megnehezítette a kerékpárral való közlekedést, mégis megérte ezt választani. Reggeli torna helyet jó kis bemelegítés volt minden reggel.

Tücsöktanya

Felfelé az ösvényen

Vend-vidék vendégház

1. nap (itiner)

Az érkezést követő kipakolás, a kerékpárok szállítás utáni menetkészségének helyreállítását követően 13 óra körül elindultunk az Őrség egyik leglátványosabb műemlékéhez Pityerszerhez. Bemelegítés képpen felkapaszkodtunk a már említett erdei úton és a főútnál balra kanyarodva hamarosan Apátistvánfalva templománál találtuk magunkat, amit ha megláttunk a következő napokban hol örültünk, hol elszomorodtunk, attól függően, hogy melyik irányból közelítettük meg. Gurulni akartunk rajta avagy fel kellett kapaszkodni rá. Most Orfalu, Farkasfa felé kerékpározva a gurulás következett. A lejtőn a négy nap alatt megdönthetetlennek bizonyult sebességi rekordot állított fel Viktor a maga 67,7 km/h sebességével. A száguldás mámorát magunk mögött hagyva változatos terepen tekertük a pedálokat. A hosszabb, rövidebb emelkedőkön és lejtőkön volt mód begyakorolni a sebességváltás már elfeledett minden csínját-bínját. 13,6 kilométer megtétele után jobbra kanyarodtunk Farkasfa felé. A falun átrobogva, a végét jelző táblánál megállva megcsodálhattuk az út bal oldalán álló fát, ami a házból nőt ki. Még néhány lejtő és emelkedő várt reánk és a 24. kilométer megtétele után megérkeztünk Szalafőre. E tipikus őrségi településen jól megfigyelhető a szeres településszerkezet, amit Pityerszeren közelebbről is meg lehet szemlélni. A múlt század hetvenes éveiben még lakott szert eredeti állapotában meghagyták az utókor számára olyannak, amilyen a valóságban volt.

Jócskán benne jártunk a délutánban, amikor elindultunk Pityerszerből a 11 kilométerre fekvő festői szépségű Hársas tóhoz, amit a horgászok és fürdőzők örömére a patak felduzzasztásával hoztak létre. Hat órát mutatott az óra amikor visszaindultunk Kétvölgybe. A visszafelé vezető út a völgyben vezetett mindaddig, míg fel nem tűnt a fejünk felett az apátistvánfalvi templomtorony másik oldala. Ízelítőt kaptunk, hogy mi vár ránk majd minden nap hazafelé. Az emelkedő próbára tette a csapatot, néhányan csak tolva a kerékpárokat és azt is nehezen, jutottak fel a domb (hegy?) tetejére. Ezt követően csak rövid néhány kilométeres gurulás várt ránk és ismét megérkeztünk Kétvölgybe. 46 kilométer megtételét és 18 óra 45 percet mutatott a kilométerórám.

2. nap (itiner)

Ez a nap ígérkezett a király-etapnak. Kellemes napsütéses napra ébredtünk és 8 óra után néhány perccel a domb mögül a látóhatár fölé felkúszó nap korongja már a kerékpár nyergében talált minket. A főutat elérve jobbra kanyarodtunk és 2,5 kilométer megtétele után elértük Kétvölgy/Cepinci(Kerkafő) - amúgy néptelen - magyar/szlovén határátkelőt. A határátkelő 8-20 óra között üzemel.

A hegy tetejéről folyamatosan gurulva, majd ezt követően a patak völgyében kerékpározva egymásután hagytuk magunk mögött Markovci (Marokrét), Salovci (Sal), Stanjevci (Kerkaszabadhegy), Mackovci (Mátyásdomb) valamikori magyar településeket. Mackovci határában egy jobbra mutató tábla jelezte a Grad felé vezető utat melyet kiegészített egy 15 %-os emelkedőt jelző kresz tábla. Megkezdődött a kapaszkodás felfelé a szőlő dombok között. Kiderült ez a 15%-os tábla nem is ritkaság ezen a vidéken, még számtalannal találkoztunk, nem beszélve a külön nem is jelzett, de hosszan elnyúló 6-10 %-os emelkedőkről. Igaz, a tetejükről mindig le is gurultunk, hogy aztán a következőre ismét felkapaszkodjunk. A KRAJINSKIPARK GORIČKO területén kerékpároztunk.

Goričko neve a szőlőhegytől ered. Így nevezik ugyanis a helybeliek azokat a dombokat, amelyek egykor a Pannon tenger mélyén alakultak ki és később a felszínre emelkedtek. Az emberek az őskorban települtek le és itt maradtak. Az elmúlt évtizedekben Goričkot elkerülte a fejlődés és így megőrizte a második világháború előtti arculatát. Ami nemrégiben elmaradottságnak neveztek az ma előnynek bizonyul. A szőlőkertek, gyümölcsösök, rétek, bevetett mezők egybefonódnak a településekkel és egyszeri látványt nyújtanak. Itt elegendő helyet találnak az állatok tenyésztésére és a növénytermesztésre is, a hagyomány szerint minden parasztgazdának van egy kis szőlőskertje, ahol saját borát termeli meg. Ez a harmóniát sugárzó vidék szinte csalogatja a vendégeket.

A látvány és a következő lejtő minden fáradtságért kárpótolt bennünket. Magunk mögött hagytuk Carje, Radovci (Radófalva) házait. Az elágazásokban útjelző tábla hiányában jó szolgálatot tettek az indulás előtt Google-ról letöltött műholdas fényképek, amik segítettek beazonosítani a terepet, hogy éppen hol is állunk. Ennek hiányában biztosan többször eltévedtünk volna a keskeny, jelzés nélküli utakon. Számtalan kemény emelkedőt magunk mögött hagyva a 32. kilométernél elértük a Gradba vezető főutat, ami egy 18%-os emelkedő volt. Ezen feltolva a bringákat megérkeztünk Grad várához (33,6 km). Szlovénia legnagyobb vára impozáns látványt nyújt még romosan is. Annyi szoba található benne ahány napja van az évnek. Az utazó képzeletét megmozgatja, hogy milyen lesz, amikor az EU pénzekből a helyreállítás teljesen befejeződik.

Gradon lévő várat ( egykor Felsőlendva) 1208-ban említik először. Földjét II. András király Miklós vasi ispánnak, a Darói család ősének adta. A várat ő építtette erre a helyre. Miklós fia Salamon eladta a Gut - Keled nemzetségbeli Amadénak a felsőlendvaiak ősének. A vár a csehek elleni harcokban 1271-ben játszott először fontos szerepet. A felsőlendvaiak kihaltával a vár 1358-ban a királyra szállt, aki ekkor Kont Miklós nádornak adta, majd tőle Újlakért (Ilok, Horvátország) visszacserélve 1365-ben Szécsi Miklós bánnak adományozta a várat 99 faluval együtt, szintén cserébe a miskolci uradalomért. Vas megye legnagyobb földesura Szécsi Miklós lett, így a felső Muravidék legnagyobb hűbéri birtoka a felsőlendvai vár körül alakult ki. Mátyás király olaszországi útjai során mindig itt szállt meg teljes kíséretével. A vár későbbiekben a Nádasdy Leopold birtokába került. Ők alakítatták át várkastéllyá, amely ma is áll. A századok során jellegzetes többszögű alakot kapott.

Az impozáns vár megtekintése és a várudvaron elfogyasztott ebéd után fél kettőkor indultunk hazafelé a kanyargós, lejtős erdei úton. Másfél kilométeres fergeteges gurulás után megálltunk a falu templomát is megtekinteni. A továbbiakban a hullámos terepen vezető út a kuzmai elágazásba torkollott. Itt jobbra kanyarodva megkezdtük a nyolc kilométeres visszakapaszkodást a számtalan 8-10 % emelkedőn a szlovén - magyar határra. A rövid és formális útlevél (személyi igazolvány) ellenőrzés után begurultunk Felsőszölnökre. Itt úgy határoztunk, hogy az előttünk álló 27 kilométeres szakaszt levágva az erdőn keresztül a piros turistajelzést követve megyünk vissza Kétvölgybe. A falu vége felé egy villanyoszlopon lévő jelzés egy lakóház udvarán keresztül irányított a turista ösvény. Az út elején a néhol csúszós avaron tolni kellett a kerékpárokat miközben (zavarok az avaron: copyright Szőke kapitány) a kidőlt fákat kerülgettük, más részeken azonban néha sikerült nyeregbe pattanni. Egyszercsak elfogytak a jelzések a fákon. Emiatt ketten gyalogosan visszamentek megkeresni az utolsó még észlelt piros csíkot. Szerencsére nem kellett nagy kerülőt tenni, mert egy dombra feltolva a drótszamarakat a kijelölt útra tértünk és hamarosan feltárultak Kétvölgy házai. 60 kilométer kerékpározás után öt órakor visszaérkeztünk Kétvölgybe, magunk mögött hagyva a négynapos túra legnehezebb napját.

3. nap (itiner)

A harmadik napi szakasz, ha nem is a legnehezebb, de a leghosszabb szakasz címre méltán pályázhatott. Úticélunk Ausztriába, Burgenlandba, Güssing várához vezetett. Borús, hűvös reggel köszöntötte a korán útrakelőket. Negyedkilenckor már túl voltunk a reggeli bemelegítő erdei ösvényen. A már ismert úton a Hársas tó érintésével jutottunk el Máriaújfalun, Magyarlakon, Csörötneken keresztül Rönökre. Általában is elmondható, hogy az őrségi közutakon a kis forgalom miatt nagyon jól lehet kerékpározni. Csak ritkán találkozik autóval az ember. Rönököt és a forgalmas 8-as utat elérve a főút mellett vezető aszfaltozott gyalogos járdán tudtunk kerékpározni mindaddig, míg a Szent Imre templomot jelző táblánál jobbra nem kanyarodtunk. 2,5 kilométeres enyhe emelkedő után elértük a falun kívül a határ közvetlen közelében álló Szent Imre templomot.

A faluról írásos emlékekben Rönök neve 1336-tól áll rendelkezésre, neve többször változott az évszázadok során. A legrészletesebb képet a faluról a XVII. Századi források nyújtják. A dombtetőn már az Árpád korban is állott templom. Volt a falunak református, evangélikus és katolikus lelkésze is. A tágas két oltárral rendelkező templom fedelét 1898 november utolsó vasárnapján a viharos szél megbontotta és a tetejét felemelte. A plébános éppen a szentbeszédét kezdte amikor a vakolat és a tégladarabok hullani kezdtek. Kilenc ember megsérült a templomból való menekülés közben. A templomot életveszélyesnek nyilvánították. Az új templom alapkő letétele 1902-ben volt és 1904 pünkösdjén az újjáépített templomot ismét felszentelték. A hívők 1951 decemberéig használhatták. Ekkor a Rákosi rendszer a közeli határ miatt bezáratta. Az idő vasfoga megtette a magáét. A rendszerváltás hajnalára a templom teljesen tönkrement. A vasfüggöny lebontása után az osztrák és magyar állam és az egyház összefogásával újjáépítették és 1991-ben ismét birtokba vehették a hívek.

A templomtól néhány lépésnyire álló határ még innenső oldalán elfogyasztottuk a tízórainkat, majd átkerekeztünk az osztrák határon álló őrbódéhoz. A határon átkelve a murvás úton két kilométeres gurulás következett a négynapos kerékpártúránk talán legszebb erdejében. Inzenhof-t elérve ismét rövid, majd hosszan elnyúló emelkedők követték egymást, némelyik tetején pihenőhelyet alakítottak ki a fáradt kerékpárosok számára; ivóvízzel, padokkal, kerékpártartókkal, árnyékot adó fákkal, térképekkel és turista információt nyújtó táblákkal felszerelve. Az R 50-es kerékpárúton kerekezve egyszercsak az egyik emelkedő tetejére felkapaszkodva felbukkant előttünk a vulkanikus dombon álló a völgyek felé magasodó sasfészek, a güssingi vár. A városba begurulva jelzőtábla mutatja a várba vezető utat. Mire a várba felértünk négy kapu alatt elhaladva toltuk fel a kerékpárokat a borzasztóan meredek emelkedőn a várudvarra, ahol ciszterna és szabadtéri színpad található. Aki kényelmesen szeretne feljutni, annak rendelkezésére áll egy sikló, ami 1 euróért felviszi a látogatót a várba. A várudvarról meredek lépcsőn jutunk a palotába és a lakótoronyba. A vár termeiben kiállítás található. A lovagteremben látható a Batthyány család arcképcsarnoka és itt áll a család egyik orgonája, amelyen Mozart játszott. A fegyvertárban magyar és török fegyverek vannak kiállítva. A vár harangtornyából 360 fokos pazar panoráma tárul annak a szeme elé, aki nem rest és felkapaszkodik az egyre szűkülő fa csigalépcsőkön. Sűrű erdővel borított hegyek, zöld síkság, emelkedők, lejtők láthatók amerre csak a szem ellát.

Güssing (Németújvár) nevezetessége a Batthyány család birtokában álló vár. Ennek helyén II. Géza idején kolostor állt. II. Béla elvette az egyháztól és várrá alakította. A tatárjárást követő zűrzavaros időkben a németújvári grófok rablótanyájává vált. Többször gazdát cserélt, majd amikor a Batthyány család birtokába került a vár már békésebb célokat szolgált. A XVIII. Század végére elvesztette stratégiai jelentőségét, mert II. József egy rendelete előírta, hogy az ingatlanok után utcára néző ablakaik száma és tetőfelületük nagysága arányában kell adót fizetni. Tudatos lebontásnak, majd kis híján az enyészetnek esett volna áldozatul, ha utolsó gazdája Batthyány Iván a XX. Század elején nem hoz jelentős áldozatot a megmentésére.

Három óra előtt indultunk visszafelé Kétvölgybe. A várból egyirányú utca vezet le a főutcához. Ezen kerekeztünk Kleinmmürbisch kezdetéig, ahol jobbra kanyarodva az R 50-es kerékpárúton haladtunk Langzeil, Weiderberg, Heiligenkreuz érintésével a rábafüzesi magyar határig. Az út szinte forgalommentes, változatos, könnyebb nehezebb-emelkedőkkel tarkított. Néha, néha egy - egy szembe jövő kerékpárossal találkoztunk. A táj szépsége minden fáradtságért kárpótolt. Az utolsó néhány kilométer a guruló szakasz volt. Rövid shopingolásra megálltunk a mindig nyitva tartó heiligenkreuzi kis boltnál, hogy az otthon maradottaknak vásároljunk egy kis ezt-azt, majd a határon átkelve Szentgotthárdig legnagyobb meglepetésünkre kerékpárúton tudtunk eljutni. Itt dönteni kellet, hogy a rövidebb, de több emelkedőt tartalmazó, vagy a hosszabb, de már ismert kevésbé fárasztó utat választjuk. A választás a hosszabb, a Hársas tó felé vezető útra esett. Már jól ismert tájon kerekezve gyorsan szaladt az idő és egyszer csak megint azt vettük észre, hogy az apátistvánfalvi lejtő aljában állunk s felettünk magasodik a domb tetején álló templom tornya. Felküzdve magunkat az emelkedőn a templomkertben megpihenve a bejárati kapun találtunk egy telefonszámot, amit feltárcsázva sikerült kinyittatnunk a templomot, így belülről is megnézhettük.

Írásos dokumentumok alapján a község első okleveles említése 1350 ősze. A település Harding Szent István cisztercita apátról lett elnevezve. Az ő tiszteletére emelték 1785-ben a ma is meglévő igen szép, műemlék templomot, mely helyén korábban csak kápolna állt. Harding Szent István Angliában született 1059-ben. Először a Sherborne-i bencés apátság közösségébe lépett. Tanulmányait az Írországi Lismore-ban, majd Párizsban és Rómában végezte. Megismerkedett Damiáni Szent Péterrel, akinek hatására a molesmei monostorban telepedett le, majd az új monostor alapítóival a franciaországi Citeaux-ba költözött, itt a közösség harmadik apátja volt 1108-1133 között. 1134-ben Citeaux-ban hunyt el.

Kétvölgybe 18 óra 30 perckor érkeztünk és a kilométeróra tanulsága szerint 75 km tekertünk. Záróakkordként esti szalonnasütéssel fejeztük be a napot, melynek keretében átadtuk Katinak és Daninak a Dróthuszár matricát, a jutalmat, amiért 3 egynapos túrát teljesítettek a Dróthuszárok társaságában.

4.nap (itiner)

Május első napján kora reggel indultunk Söjtörre, ami 90 kilométerre volt található szálláshelyünktől. Még előző este felraktuk a kerékpárokat az autók tetejére, hogy reggel ne kelljen velük az időt tölteni. Gyönyörű verőfényes, de hideg reggelre ébredtünk. A hőmérő 2 Celsius fokot mutatott. Az autók szélvédőjéről jeget kellett eltávolítani az induláskor. Egy kis kitérőt tettünk a Vadása tóhoz, majd Zalaegerszeg érintésével 10 órakor megérkeztünk Deák Ferenc szülőhelyére, Söjtörre. A kerékpárok lekerültek az autók tetejéről, és fél tizenegykor nekivágtunk a 26 kilométeres Pusztamagyaród, Bánokszentgyörgy, Bázakerettye útvonalnak. Változatos, de nem nehéz terepen hajtottuk a pedálokat, csak Báza előtt kezdett jobban emelkedni az út. Bázakerettyén terveztük a felszállást a Kistolmács - Csömödér között közlekedő kisvasútra. Igazodni kellett a menetrendhez, így egész úton kapkodtuk a lábainkat, aminek az lett az eredménye, hogy közel 45 perccel előbb megérkeztünk a megállóba, mint kellett volna. A megálló egy kitérő volt. Sehol egy pad, vagy állomásnak látszó építmény. Csak akkor nyugodtunk meg amikor telefonon felhívtuk a forgalmistát és megerősítette, hogy jó helyen vagyunk. Ezen a napon indult el először a kisvasút ebben az esztendőben, így nosztalgiavonatként közlekedett és az Ábel nevű gőzös vontatta a nyitott kocsikat.

A csömödéri kisvasút építése 1918-ban kezdődött. Ezzel összeköttetést teremtettek a csömödéri fűrészüzem és az Eszterházy hitbizomány erdőterületei között. Kezdetben lóvontatás volt, majd 1922-ben áttértek a gőzvontatásra. Ekkor érkezett a Muki és a Karcsi nevű gőzmozdony. A század első felében folyamatosan épültek a szárnyvonalak. 1930-ban Bázakerettyén olajat találtak, így bővült a szállítani kívánt áruk palettája. A menetrendszerű személyszállítás 1954-ben kezdődött Kistolmács - Csömödér között. 1965-ben kivonták a napi használatból a gőzmozdonyokat és dieseleket állítottak helyükre. A pálya állapota folyamatosan romlott, mígnem az 1980-as években megkezdődött a vágányok felújítása és a máig tartó fejlesztési program. 2002-ben megépült a Lenti - Csömödér közötti szakasz, így 109 kilométerre bővült a használható vágányok hossza. Magyarországon az egyetlen olyan kisvasút, amelynek fő bevételi forrása még mindig az árufuvarozás, de egyre nagyobb mértékben a közjóléti, turisztikai igények irányába tolódik el. Ennek kiszolgálására vásárolták Romániából az Ábel nevű gőzmozdonyt.

Jó fél óra késéssel érkezett az Ábel vontatta szerelvény. Az előzetesen leegyeztetett zárt kocsikba felraktuk a kerékpárjainkat és felszálltunk a zakatoló, zötykölődő, nyitott kocsikba. Mire megtettük a 14 kilométeres utat teljesen átfáztunk, és nem győztük magunkról leseperni a pernyét. Délután három óra volt mikor kivagoníroztunk, hogy folytassuk utunkat tovább, vissza Söjtörre. Csömödér központjában némi tanácstalanság után ráleltünk a helyes irányra, ami Nova felé mutatott. Harminc kilométer volt vissza és a feltámadó szél a nyílt terepen megnehezítette a kerékpározást. Sorra hagytuk magunk mögött a furcsa nevű településeket, Ortaháza, Gutorfölde, Tófej. Még egy utolsó erőfeszítést igényelt a Tófej és Söjtör közötti kaptató és nem sokkal 17 óra előtt megérkeztünk Söjtörre. A fagyizó üzletvezetője elintézte, hogy az otthon éppen a vacsorát melegítő gondnok kinyissa nekünk a Haza Bölcsének tiszteletére fenntartott emlékmúzeumot. Élvezetes és hosszúra nyúlt előadást hallgathattunk meg Deák Ferencről és életéről. Igazi élménnyel zártuk a négynapos túrát. Nem sokkal fél hét után élményekkel és látnivalókkal gazdagodva indultunk vissza Budapestre. Az élmények mellett sok új ötletet is gyűjtöttünk, hogy legközelebb, ha ezen a vidéken járunk, mik legyenek jövendőbeli túráink célpontjai.

Nyeregbe Dróthuszárok. Hajtás pajtás!

horvath.g@freemail.hu