Donauradweg
2008 - Duna-menti kerékpártúra
Dióhéjban (stílusosabban:
schlagwortokban...) a Donauradweg, azaz a Duna-menti kerékpárút Passau és
Pozsony közti szakaszának jellemzői:
Wien
ist anders - avagy a Nulladik Nap
Bécs más. Ezt jelenti az osztrák főváros fent
idézett szlogenje. Ez a megállapítás különösen igaz volt a foci EB idejére. A
Volksgarten és környéke egyetlen hatalmas, kordonnal körbevett szurkolói
központtá alakult át, pazar hangulattal, de jelentősen lerontva Bécs antik
(mert az jó!) városképét. Mindezt azért tudtuk megtapasztalni, mert hiába
értünk fél 11-re a Westbahnhofra, a 11.40-es vonatra már nem kaptunk helyjegyet
(Pesten nem lehetett beszerezni, interneten pedig naivan nem próbálkoztunk),
csak a 15.30-asra, így csomagokkal felszerelkezve bekerekeztünk egy körre a
belvárosba.
A
négy órás késés további problémákkal is járt. Passauba nincs sem Pestről, sem
Bécsből közvetlen járat, amin biciklit lehet szállítani, így az állandó fel- és lecuccolás az átszállásoknál jelentősen
megnehezíti és megkeseríti az utazók dolgát. Welsben még egyszer át kellett
pakolnunk, és erre 10 percünk maradt összesen. Gábor leszórta a peronra kettőnk
cuccát (kb. 17 különálló kis motyó, bringás táskák, sátrak, stb...), én meg 6
vagonnal hátrébb a bringákat vettem le. Eközben a szomszéd peronra befutott a
passaui járat. 3 fordulóban átsprinteltünk a lépcsőkön a cuccokkal, és amíg
Gábor felpakolta őket, én 1-1 bringával a két kezemben átlifteztem a másik
peronra. Ezzel kb. 5 perces késést hoztunk össze a vonatnak, mert Gábor nem
engedte, hogy nélkülem (és a bringák nélkül) kifusson. Nagy rohanás volt,
minimális véráldozattal a részemről, de végül sikerült elrobognunk Passauig.
Itt már Kati várt ránk a családjával, a cuccaink nagy részét el is vitték
kocsival a kempingig.
Ilzwanderweg
- az Első Nap
Hirtelen ötlettől vezérelve mostantól megpróbálom
német nyelvű címekkel fárasztani a kedves olvasót. Első napunk délelőttjére
gyalogos városnézés volt betervezve Passauban, az Inn, az Ilz és a Duna
torkolatánál elhelyezkedő kisvárosról. Legmagasabb pontja a Veste Oberhaus, a meredek
hegyoldalon nem is biztos, hogy fel tudtunk volna tekerni a várba. De gyalog
voltunk, szerencsére. Fentről kényelmesen gyönyörködhettünk a panorámában, és
az egymásba ömlő folyók különböző színének összekeveredésében - amíg be nem
futott hirtelen két busznyi nyugdíjas. Na, ekkor az erdőn keresztül távoztunk,
és lesétáltunk a belvárosba. Látnivaló akadt bőven, például a Városháza falára
festett "rekordok könyve" a legmagasabb
vízállásokkal, a dóm
orgonája, mely a legnagyobb a világon (a sípok számát tekintve), vagy
"Istvánné" Gizella királyné sírja.
A
kimerítő séta után rövid pihenőre visszatértünk a kempingbe, majd az egyelőre
háromfős csapatunk útra kelt az Ilz mentén, hogy gyalogos ösvényeken kerekezve (és néhol bizony
tolva bringáinkat) felfedezzük e kis folyó vadregényes partjait.
Kalandos utakban nem is volt hiány, nem csoda, hogy ide elvileg nem is lehet
bejönni kerékpárral. (Valószínűleg csak azért tiltják, mert az utak egy része
tényleg járhatatlan, és ha valaki mégis ide téved, és balesetet szenved, ne
pereskedhessen amerikai módra, hogy hát "nem volt kiírva...".) Mi
nagyon óvatosak voltunk,
Estére
az új Dróthuszárnő, Zsuzsa is befutott Tiborékkal, így 6 fősre bővült
csapatunk. A vacsora elfogyasztása után még visszatekertem a belvárosba néhány éjszakai fotó kedvéért, így a
bemelegítésnek szánt első nap után 20 kilométerrel a lábamban tértem nyugovóra.
Auf
den zweiten Blick - a Második Nap
Első igazi túranapunk rögtön számos látnivalót tartogatott.
A jochensteini erőműnél volt az első frissítőállomás, az első elfogyasztott sör
emlékére sikerült is egy poharat szereznem. Teljesen legálisan, a csapostól
kaptam ajándékba, miután megkérdeztem, mennyiért lehetne megvenni...
Továbbhaladva
a túlparti Engelhartszellben
gyönyörködtünk, majd átléptük a Bajor Szabad Állam és Ausztria határát,
és rövidebb pihenőkkel Schlögenig kerekeztünk. Egészen eddig a Duna bal partján
haladtunk, a jobb oldal hegyekkel tarkított. Schlögennél azonban átkeltünk a
komppal, a hegyoldalba felmászva ugyanis pazar panoráma tárul a túrázók elé.
Meglehetősen fárasztó a gyalogút, különösen kánikulában, de megéri. Egy dologra
kell figyelni: az 54-es és az 55-ös jelű ösvény vezet a kilátóhoz! Mi első
blikkre persze az 56-ost szúrtuk ki, jó pár méter szintkülönbség és
sziklamászás után jöttünk csak rá, hogy elk...everedtünk. Így gyakorlatilag
duplán másztunk, második blikkre lett csak meg a panoráma (copyright: Gábor).
Három
óra elmúlt, amikor nekivágtunk a hátralevő 20 kilométernek. Az első pihenőnél
még feltankoltunk, egy igazi paraszttanyán berendezett büfében, kecskék, tyúkok
és egyéb háziállatok társaságában. Kapsreiter bio-sörrel. Szállásunk Untermühl
várával szemben, a folyóparti Kaiserhof kempingben volt. Ez volt
az egyetlen hely, ahol külön zsetont kellett venni a zuhanyzóhoz, ráadásul az
étteremben tévé sem volt, így lemaradtunk az EB-döntőről. Pedig 3 héttel
korábban, a legelején megmondtam, hogy német-spanyol döntő lesz, és az utóbbiak
nyernek egy góllal. A félidei eredmény (0-1) tudatában, és újabb 61
kilométerrel a lábamban tértem nyugovóra...
Umleitung - a Harmadik Nap
A Duna jobb partján, esőben folytattuk utunkat.
Éjjel esett rendesen, reggel szép csendesen, de annyi időre csak elállt, hogy
sátrat tudjunk bontani. Induláskor újra rákezdett, így mindenki kipróbálhatta,
valóban vízhatlan-e esőruhája, valamint csomagjai. Szerencsére hamar elállt,
így miután Aschachnál visszatértünk a bal partra, már napsütésben
kerekezhettünk tovább. Ottensheim evezőspályájánál tartottunk ebédszünetet,
miközben Tiborék a falu közepén, a Duna sodrása által hajtott kompnál szendvicseztek.
Még
Linz
belvárosát elhagyva visszatértünk a folyó bal partjára, majd attól kicsit
eltávolodva, St. Georgen érintésével Mauthausen felé vettük az irányt. A
koncentrációs tábort egy hegy tetejére építették, az ide felvezető út kb. 1 kilométeres,
de rendkívül meredek (14%). Ekkora csomagokkal igencsak nehéz volt
felkerékpározni a bejárathoz, de két közbeiktatott pihenővel csak sikerült.
(Nem, nem fényképezni álltam meg!) Magáról a táborról asszem nem kell sokat
mesélnem, amit mindenképpen tudni kell Mauthausenről, hogy ez volt a náci
Birodalom első, Németországon kívüli tábora. Mauthausen annyira kicsinek
bizonyult, hogy több környező faluban is létesítettek melléktáborokat. Néhány
év alatt 200 ezer fogvatartott gyűlt itt össze, kevesebb, mint fele élte túl a
megpróbáltatásokat.
Mauthausen
Duna-parti épületei pompásak,
próbálják feledtetni a hegyek közt megbúvó borzalmakat. A hegymászás és a
táborban tett látogatás sok időbe telt, így majdnem 7 órára értünk Au-ba, aznapi - amúgy igen kellemes,
árnyas, vízparti - szálláshelyünkre.
YBBS
- a Negyedik Nap
A térképen meglátva a fenti mozaikszót,
eltöprengtem, ez ugyan minek a rövidítése lehet? Au-ból indulva a
mitterkircheni erőműig száguldottunk. Lehagytunk két gyerekcsoportot, melyeknek
jól nevelt tagjai, egyenként köszöntek, így a végén már egyszerűbbnek láttuk
feltartott kézzel, integetve előzni. Zsuzsa kicsit lemaradt, mert pont előtte
gyakorlatozó katonák zárták le a bringa utat pár percre.
Grein
városában aztán újra összeállt a csapat, a hangulatos főtéren elfogyasztottuk
szokásos ebédünket: süti és cappucino. 2 kilométert visszafelé tekerve
átkeltünk a hídon, és az árnyékos jobb parton haladtunk tovább Ybbs városa
felé. Előtte pár kilométerrel megálltunk egy-két sörre (a kettőt bizony már meg
lehetett érezni ilyen melegben...), majd az Ybbs és Persenbeug közötti hídon
visszatértünk a bal oldalra. 11 kilométerünk maradt a marbachi - amúgy főút
menti, kicsit zajos, ámde jól felszerelt - kempingig. A látnivalókban
szűkölködő napon nagyon hamar megérkeztünk szálláshelyünkre, volt idő kimosni
felgyülemlett szennyeseinket, amelyek a napos és enyhén szeles időben hamar meg
is száradtak. Lassan elkezdhettünk számolni, kell-e még mosni, hogy maradjon
tiszta ruhánk a túra végéig...
Marillenknödeltag
- az Ötödik Nap
Utunk egyik legrövidebb, de talán legszebb, látnivalókban bővelkedő
napja. Itt van például rögtön a legelején, 17 kilométer
után a melki apátság.
Hatalmas épület, melyben kolostor és iskola is működik. Múzeuma több mint 20 év
felújítás után, a modern technika maximális felhasználásával, különleges fény-
és hangeffektek kíséretében mutatja be az apátság féltve őrzött kincseit és
történelmi emlékeit. Valószínűleg sokan megcsodáltátok már az épületegyüttest a
Bécs-Salzburg autópályán elsuhanva, egyszer tényleg megéri betervezni egy melki
pihenőt. Melk után a bal parton egymást érik a kisebb települések, melyek
hangulatos, szűk utcáin vezet végig a kerékpárút. Így jutunk el a Wachauba, az osztrák Dunakanyarba, amely
festői szépségével, gyümölcsligeteivel és szőlőültetvényeivel vonzza magához a
látogatókat. Ausztria leghíresebb borvidéke, de lépten-nyomon gyümölcs-,
lekvár- és snapsz-árusokba botlik az ember. A szezon tipikus étele a barackos
gombóc, Willendorfban lehetőségünk is nyílt megkóstolni. Ebben a községben
ásták elő azt a híres, de annál kisebb Vénusz-szobrot, amelyet jelenleg Bécsben
őriznek, másolata azonban megtalálható a feltárás helyén. Innen jól belátni a
Duna kanyarulatát is, érdemes felmászni az emlékhelyhez. A következő látnivaló Dürnstein városkája volt,
hangulatos főutcájával és a házak fölé magasodó sziklán álló várával. Itt még
egy utolsó pihenőt tartottunk, majd folytattuk utunkat Krems felé. Krems
valójában három település: Stein, Und és Krems (bizony, Und!). A kemping Stein
Krems felőli végén található, így letáborozás után, amikor a szokásos esti
sörözésre indultunk, könnyedén betekerhettünk mindkét városrész zegzugos utcácskáiba.
A kemping meglehetősen zsúfolt volt, tele motorossal, a 8 után érkezőknek
bizony már alig jutott sátorhely... A délutáni-esti városnézéssel együtt az 57
kilométeres táv 70-re duzzadt.
Radspeiche
- a Hatodik, Leghosszabb Nap
A
címben szereplő szó jelentése - elárulom - KÜLLŐ. Csütörtöki, leghosszabb
napunk, legnagyobb bánatunkra Gábor egyik küllője körül forgott. Alig egy óra
száguldás után kapott (ezúttal hátsó) defektet a túravezetőnk, amelyet egy
küllőtörés is kísért, de lehet, hogy fordított sorrendben. A defektet
kijavítottuk, Gábor legnehezebb csomagját átpókoztuk hozzám, és óvatos tempóban
karikáztunk el Tullnig. Délben érkeztünk, háromra vállalták a küllő pótlását.
Közben megebédeltünk, így kb. 2 órát elveszítve folytattuk utunkat Bécs felé. Szemben
velünk hatalmas viharfelhők gyülekeztek, de kitértek előlünk, nem hátráltatták
tovább utunkat. Klosterneuburg
apátsága tövében tekerütnk tova, ide másnap, a bécsi pihenőnapon terveztünk
visszajönni. Itt is megpihenhetünk volna, csendesebb és szebb lett volna, mint
a még 20 kilométerre levő bécsi Neue Donau Kemping, de mivel szombaton így is
több, mint 80 kilométert kellett tekernünk hazáig, feláldoztuk a csendet az idő
és a távolság oltárán.
Schweizer
Haus - a Hetedik Nap
Hazatérés előtt egy bécsi városnézéssel ajándékoztuk
meg magunkat. Erősen szeles reggelre ébredtünk (éjjel vihar is volt), úgyhogy
végül nem kerekeztünk vissza Klosterneuburgig, Bécs napos, de szélvédett utcáin
viszont egy kellemes 40-50 kilométert tekertünk le, minden fontosabb látnivaló
mellett elhaladva. A kevésbé ismertek közül megemlíteném a város peremén
magasodó Gasometer házakat, amelyek
régi, hatalmas gáztároló tartályok. Összesen négy darab áll egymás mellett,
belsejükben az első 3 szinten összefüggő bevásárlóközpontot, felette lakásokat
alakítottak ki. Említésre méltó a Flakturm
az a négy légvédelmi torony, amit a második világháború idején emeltek. Olyan
vastag betonból, hogy nem tudnak vele a mai napig semmit kezdeni: felrobbantásához
annyi robbanóanyag kellene, hogy az a környékben is komoly kárt tenne. E fura
emlékműveket így pl. fákkal próbálják eltakarni. A négyből kettő monstrum az
Auparkban található. (Megjegyzem, Au nevű településsel 100 kilométerenként
lehet találkozni Ausztriában. Az Au egy régies német szó, jelentése: folyó,
patak, de jelent rétet, fűborította patakvölgyet, ligetet is.)
Utolsó
esténket a Praterben, a Schweizer Haus nevű étteremben töltöttük, két kiló sült-grillezett csülök
és jópárféle sör társaságában. Nem volt egyszerű asztalt szereznünk, aki nem
foglal előre, az tízperceket kóvályoghat a vacsorázók között, mire egy éppen
távozni szándékozó vendég megszánja, és átadja neki a helyét. A csülök
mennyiségét tekintve kicsit túllőttünk a célon, de a felszolgáló valahogy nem
lepődött meg, hogy becsomagoltatnánk a maradékot - közel a felét. Másnapra még
jól jött. A Praterben eltöltött este felejthetetlenre sikeredett, és ebben a
hullámvasútnak sem kevés szerepe van...
Auf
Wiedersehen - a Nyolcadik, Utolsó Nap
Gábor
reggel rossz hírrel fogadott minket: hiába cserélgette, foltozgatta külsőit, a
két nappal ezelőtti defekt annyira megviselte a gumiköpenyt, hogy nem
kockáztatott az utolsó, murvás szakaszokat is tartalmazó etapon. Vonatra szállt
Zsuzsa társaságában, Sopronból pedig hazaautóztak. Mi Katival, majd kevéssel
mögöttünk Márti és Tibor is nekivágott az utolsó 80-90 kilométernek, hogy egy
hét tömény élmény után újra hazai földre léphessünk.
Katival
nagyon nagy iramot diktáltunk, ehhez azért a hátszél is kellett. Hainburgig
(itt tértünk vissza végleg a Duna jobb partjára) a gátakon vezető 46 kilométert
megállás nélkül, 21,4 km/h-s átlaggal tekertük le, megérdemeltünk hát egy
pihenőt. Az utolsó esélyt kihasználva Sachertortával és Apfelstrudellel
frissítettünk, Almdudlert kortyolgattunk, majd újra nyeregbe pattantunk. Hamar
átértünk Szlovákiába, Pozsony előtt már kicsit leromlott az utak minősége.
Utána jött azonban a kellemes meglepetés: Pozsony és Dunacsún között a gáton a
szlovákok építettek egy, kimondottan a görkorisoknak szánt utat, a bringásokat
pedig a régi országútra terelték. Autók ide nem tehetik be a lábukat, így 1-1
teljes sáv áll rendelkezésre mindkét irányba. A hátszélben
Írta:
