Évek óta a tervezett túrák között szerepelt a Tolnai dombok között vezető kerékpártúra. Azonban valamilyen más fontosabbnak vélt megfontolásból az éves tervek összeállításakor egyre hátrább került ez az útvonal, majd végül kimaradt a programból.
Ennek a rossz gyakorlatnak vetett véget a 2011-es kerékpártúra programterv.  Ezzel a Dróthuszárok képzeletbeli kerékpáros térképén egy újabb fehér folt tűnt el. Megint, mint már annyiszor, a bőség zavarával küszködtünk. A sok látnivaló és tervezett táv hossza ismét számos kompromisszum megkötését követelte. Jelentős idegenforgalmi vonzerővel rendelkező helyek mellett vezetet el az utunk. Többek között a simontornyai vár, az ozorai reneszánsz várkastély, a Gyönkön található német tájház, a tolnai borvidék központja Kölesd, a borjádi Söréttorony és a Sass kúria, a Felsőrácegresen található Illyés Gyula Emlékmúzeum és még számtalan a térképeken szereplő látnivaló. A rendelkezésünkre álló idővel kellett jól sáfárkodni. Mit nézzünk meg, mi maradjon ki.
A túra útvonala kis forgalmú utakon vezetett néhány rövidebb szakaszt leszámítva. Az utak minősége változó. Van, nagyon jó minőségű ahol csak úgy gördülnek a kerekek és vannak kátyús szakaszok. A Sió töltésén vezető földút kemény, járható, igaz kicsit zötykölődős.
A túra startállomásának Simontornyát választottuk, amit Budapestről, köszönhetően az M6-os autópályának, 90 perc alatt elértünk. Kilenc órára volt megbeszélve az indulás, addigra a vonattal érkező túratársunk is befutott. A vár elől indult a túra (sajnos a megtekintése elmaradt, mert induláskor még, érkezéskor pedig már nem volt nyitva). Visszafelé indultunk és a 61-es főutat valamint a vasúti síneket keresztezve Igar felé vettük az irányt, majd a város végén az Ozora felé mutató táblát követtük. Itt egy-két rövidebb emelkedő segített leküzdeni a kora reggeli fázós indulást. Néhány kilométer után a felső ruhadarabok a táskákba kerültek. 11 kilométer kerékpározást követően megérkeztünk Ozorára a domb tetején álló Ozorai Pipó várához a reneszánsz várkastélyhoz. Sajnos a vár belső tereinek látogatása elmaradt, mert nem fért bele a rendelkezésünkre álló időbe. Néhány fotó elkészítésére azonban jutott időnk.


A várkastély építtetője, Zsigmond király híres törökverő lovagja, Philippo Scolari akit a fellángoló szerelem kötött Ozorához. Mielőtt feleségül vette a vidék urának leányát, Ozorai Borbálát, előtte várépítkezésbe kezdett a településen. A vár inkább az itáliai reneszánsz városi palotákra emlékeztetett. Ennek oka, hogy a lovag, akit a magyarok Ozorai Pipoként emlegettek, szülőföldjéről hívott építészeket, kőfaragó mestereket, akik egy kis Itáliát varázsoltak a tolnai dombtetőre. Pipo egész életét a magyar király, Zsigmond védelmének szentelte. A király barátsággal és bizalmas posztokkal jutalmazta hűségét. Tagja volt az egyetlen magyar alapítású lovagrendnek, Zsigmond király híres sárkányos lovagrendjének.


Ozorát egy trükkös elágazásnál (ahol majdnem elvétettük az irányt) magunk mögött hagyva a szőlőművelésről nevezetes Pincehely felé indultunk. Kilenc kilométeren át rövidebb, hosszabb emelkedőket leküzdve megérkeztünk a Kapos folyó partján elterülő Pincehelyre, a falut átszelő 61-es főúthoz. Itt balra kanyarodva néhány száz méter után elhagytuk a főutat és a Zrínyi utcán tekertük a pedálokat Belecska felé. Déja vu élményben volt részünk. Az út minősége olyan volt mintha a Donauradwegen lennénk. A kerekek könnyedén gördültek mi pedig faltuk a kilométereket. Persze nem tartott nagyon sokáig, rövidesen visszacsöppentünk a magyar valóságba. Belecskát és Keszőhidegkutat magunk mögött hagyva az út bal oldalán egy kedves kis tavacskát láttunk. Ideális hely volt az ebéd elfogyasztására. Még a nap is megjelent a felhők közül, melegen simogatóan kezdte sütni az ebédelő kerékpárosok hátát, miközben a tóban egy hatalmas hal csapott nagy riadalmat az apróhalak között, a vízből magasan kiugorva. Hej, ha Archie is velünk lett volna, biztosan a horgászbot is előkerül a táska mélyéről. Ebédet követően, felfrissülve, néhány emelkedő után jutottunk Gyönkre, német nevén Jinkre. Néhány mondat a faluról.


Gyönk - Jink a Hegyháton elterülő falu a honfoglaló magyaroktól kapta a nevét, akik a csupa hátakból és völgyekből álló sűrű erdővidéket Hegyhátnak nevezték. A Rákóczi szabadságharc után elnéptelenedett faluba az 1700-as években magyar és német családokat hoztak. A falu népességét etnikailag a két templom, az evangélikus és a református képzeletbeli egyenese tagolta ketté. A Magyar falu, északra, a Német falu délre terült el. A Német Tájházban az 1850 körül épült sváb parasztházba néhai Lackner Aladár evangélikus esperes (1932-2000) hagyatékát állították ki, Az épület a hesseni eredetű svábság hétköznapi és ünnepi viseletét, hímzéseit, bútorait, használati tárgyait mutatják be.



Az idő szorításában a Tájház megtekintése (is) kimaradt a programból, de aki erre jár szánjon rá időt. A következő 12 kilométeres szakasz a Varsád, Kistormás, Kölesd útvonalaon vezetett. Kölesd végén egy tábla jelzi az Irányt Sárszentlőrinc felé. Mi is erre fordultunk. Innentől kezdve már a Sió és a Sárvíz völgyében, vele párhuzamosan haladtunk egészen Borjádig.  Ami tulajdonképpen ma már Kölesd - Borjád mert van egy hasonló Borjád nevű település Baranyában is.



Kölesd Árpádkori település. Többször helyt adott a királyi megyegyűléseknek. Helyszíne volt a Mátyás halála utáni trónért kirobbant harcoknak. A török hódoltság alatt a település elnéptelenedett. Az újratelepítés a 18. század elején kezdődött. Mercy gróf szökött evangélikus és református jobbágyokat és német telepeseket telepített a faluba. 1778-ban majdnem megyeszékhely lett, de egy szavazattal lemaradt Szekszárd mögött.



Miközben Borjádon kerékpároztunk az út bal oldalán, a dombtetőn feltűnt egy magas toronyszerű épület. Mint megtudtuk ez egy Söréttorony, a Magyarországon található kettő közül az egyik. (A másik Tatán található) Szerencsénkre a tulajdonos, éppen ott tartózkodott és egy rövid előadás keretében elmesélte a torony építésének történetét. Sok érdekes dolgot megismerhettünk a sörétkészítés rejtelmeiből. Felidézhettük magunkban a fizika törvényszerűségeit, amit órákon tanultunk vagy inkább kellett volna tanulni. A tulajdonos, Molnár Ákos, egy húszas éveinek elején járó fiatalember, aki idegenforgalmi célokra akarja rendbe hozatni a tornyot.



A domb tetején álló torony ipari műemlék. Pichler Gusztáv építtette és üzemeltette a saját birtokán. A mérnök végzettségű tulajdonos jó üzleti érzékkel felismerte, hogy az iparnak és a vadászatnak nagy mennyiségű sörétre van szüksége, amit csak külföldről lehetett beszerezni.  1938 nyarára elkészült a söréttorony alacsony változata, valamint a hozzá tartozó kiegészítő épületek. A következő esztendőben a nagyobb szemű sörétek készítéséhez megmagasították a tornyot. A sörétet hagyományos technológiával készítették . A középen üres toronyban bizonyos magasságból az ott elhelyezett lyukacsos edénybe öntötték a felhevített ólmot, ahonnan a vékony cseppekben lecsepegő ólom a szabadesés következtében a felületi feszültségtől gömbölyű cseppekké alakult és a mélyben lévő kút vízébe esett. Innen kivéve a műhelyben szénporral fényesítették és osztályozták. Minél kisebb a sörét mérete, annál magasabb a száma, amivel jelölik. 1949 után megszűnt a termelés a gyárban.



Az idegenvezetőnktől közben megtudtuk, hogy nem messze található a Sass kúria.  Nevezetes irodalomtörténeti hely. Itt lakot Petőfi gyermekkori szentlőrinci iskolatársa. Az ő kúriájukban vendégeskedve írta A Négyökrös szekér című versét, melyet magyar szakos túratársunk Bozó Szilvi kutatómunkájának köszönhetően a jobboldalon, a lejátszás gombra kattintva meghallgathatnak Latinovits Zoltán előadásában. 
Már jócskán előrehaladt az idő, így elsuhantunk a nevezetes kúria mellett. A főszerep most már a pedáloknak jutott.  Kellemetlen szembe szélben hagytuk magunk mögött Úzd és Sárszentlőrinc falvakat. Rossz minőségű nyílegyenes úton közelítettünk Pálfa felé. A falu előtti kanyarban egy rövid tanácskozást tartva úgy határozott a csapat, hogy a térkép által jelzett hosszabb, de aszfalt úton megyünk tovább. Csalódásunkra azonban az út nem létezett. Nem maradt más választásunk, mint a B tervet követve a Sió gátján érkezzünk vissza Simontornyára. Ehhez azonban keresztül kellett mennünk Pálfán és a Sió hídja után rögtön balra kellett kanyarodni. A töltésen ki volt táblázva, hogy csak Vízművek részére, de úgy gondoltuk a kerékpárosokat csak nem zavarják le a gátról. Kemény, de döcögős földúton kellet 9 kilométert kerékpározni, hogy ismét a simontornyai vár előtt álljunk. Előttünk a hazafelé vezető út, mögöttünk az egész nap, a 88 kilométer fáradtsága, az út pora és az átélt maradandó élmények emléke, ami a viszontagságoktól eltérően maradandó.
Jó volt a tolnai dombok között kerékpározni a Hegyháton. Aki teheti, kövessen minket.
Ps: A vonattal utazó túratársunk az utolsó másodpercekben érkezett a vasútállomásra, hogy még elérje a Budapestre induló vonatot. Ilyen véghajrát még a profi kerékpárversenyzők sem tudnak produkálni.

2011. április.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor - A négyökrös szekér
(Előadja: Latinovits Zoltán)

 

 

Kun Béla és Molnár Ákos
Borjád képekben


Kapcsolat
Itiner

 

Itiner

 

magassági diagramm

 

Tour de Tolna 2011
nagyobb térképen való megjelenítése